Tarts Carlossal, a jószívű kis kapibarával és barátaival az Amazonas esőerdejének mélyére, ahol egy rejtélyes kincs nyomába erednek! Az esőerdő kincse kalandos mesesorozatunk első fejezetében a kis csapat útnak indul, és egy váratlan találkozás során megtudják: nem mindenki az, akinek elsőre látszik. Vajon barátot vagy ellenséget rejt az éjszakai esőerdő – és hová tűnt Isabel reggelre?
Egyszer volt, hol nem volt, az Atlanti-óceánon is túl, valahol az Amazonas egyik békés partszakaszán éldegélt egy kis zömök, mosolygós kapibara, akit Carlosnak hívtak. Carlos egy nagy családban élt: rengeteg testvére volt, akikkel naphosszat lubickolt és játszott a vízben, vagy pihent a hatalmas, öreg fák árnyékában. Carlos apukája és anyukája mindent megtettek, hogy kicsinyeik semmiben ne szenvedjenek hiányt: a legkülönbözőbb növényeket gyűjtötték össze nekik, amiből a csemeték jóízűen falatoztak játékidő után.
Carlos nagyon szeretett a barátaival időt tölteni, ezért gyakran meglátogatta őket. Büszke volt arra, hogy kapibara lehet, hiszen a kapibarák olyan kedvesek és megértőek, hogy bárki szívesen barátkozik velük. Akár még a ragadozók is. Nem is egy krokodil ismerőse volt, akivel szívesen beszélgetett, amikor éppen testvéreivel úszkált. De Carlos, még ha nem is lett volna kapibara, mindenkivel szót értett volna így is, úgy is. Mindig igyekezett figyelmes, jószívű és bátor lenni. És még ha ő is volt a legkisebb testvérei között, bármelyiküknél talpraesettebb volt.
Carlos barátai is sokban hasonlítottak rá. Legjobb barátja Isabel, egy kis tukánfióka volt. Isabel pici testéhez képest hatalmas, narancssárgás színű csőre csak úgy rikított a fák lombjai között. Isabel imádott fecsegni, szinte be nem állt a csőre, mindig csak mondta és mondta, de barátai boldogan hallgatták érdekes történeteit. Ott volt még Hugo is, a hangyász. Hugo néha kicsit ügyetlen és lomha volt, de elragadó humorával mindenkit jókedvre derített. A baráti kör negyedik tagja pedig Mila volt, a kicsi pókmajom-lány. Mila kicsit szeleburdi természetével állandó mozgásban volt, olykor a lába, máskor az esze száguldott.
Így voltak ők négyen barátok az Amazonas mentén: Carlos, Isabel, Hugo és Mila.
Az esőerdő kincsei
A kölykök, köztük Carlos és barátai is a meseidőt szerették a legjobban. Lakott a környéken egy aggastyán tapír, Luis, aki már olyan öreg volt, hogy Carlos szülei is őt hallgatták kiskorukban. De ez nem hátráltatta a bölcs tapírt abban, hogy szebbnél szebb és érdekesebbnél érdekesebb történetekkel szórakoztassa a csöppségeket. Egyik délután is pontosan így történt.
– Talán nem is tudjátok, de képzeljétek, hogy egyszer nagyon-nagyon régen, valaki elrejtett egy kincset az esőerdőben – így kezdte Luis a következő történetét.
Carlos csillogó szemekkel hallgatta a tapírt. Isabel rászállt Carlos fejére, míg Hugo kényelmesen elhelyezkedett mellette, Mila pedig egy közeli fa ágáról fejjel lefelé lógva várta a mesét. Carlos testvérei közül páran szintén Luis körül ültek. Voltak még ott kis békák, papagájok és vidrák is.
– Ezt a kincset még azelőtt rejtették el, hogy a nagy felfedezők megérkeztek volna ide. A kincs őrzője, egy öreg lajhár, már száz évvel előre megjósolta a felfedezők érkezését. Így aztán mindenki úgy látta a legjobbnak, ha egy biztonságos helyre rejtik el a kíváncsi szemek elől. Sokan próbálták már felkeresni az öreg lajhárt, de mind hiába. Egy biztos, hogy az őrző az elhagyatott Aranyváros közelében él. Ez egy nagyon veszélyes vidék, ahova csak az igazán bátrak merészkednek be.
– Mi ez a kincs? – vágott közbe Isabel és leröppent Carlos buksijáról, majd Luis elé totyogott.
– Na látod, ezt még én sem tudom. Öreg koromra már számtalanszor hallottam erről a kincsről, de jómagam sem tudom, mi lehet az.
– Lehet, hogy arany! – gondolkodott hangosan Hugo.
– Talán drágakő! – folytatta Mila.
– Vagy akár egyáltalán nem is egy tárgy! – vetette fel Carlos.
– Hohó, látom, hogy nagyon érdekel titeket, hogy mi lehet ez! Nem tagadom, én is szeretném megtudni!
– Hát akkor keressük meg! – kiáltott fel lelkesen Carlos és barátaira nézett, akiknek a szemében is ugyancsak felcsillant a kalandvágy.
– Még kicsik vagytok – csitította őket Luis –, de egy nap, ha már felnőttetek, mint a szüleitek, megpróbálhatjátok megkeresni. Ha valóban úgy van, ahogy azt sokan találgatják, és az öreg lajhár tényleg a régi Aranyvárosnál lakik, akkor odáig nagyon hosszú lenne nektek az út.
– Mégis milyen hosszú? Te mentél már arra? – csipogta Isabel kíváncsian.
– Apukám járt egyszer arra. Majdnem egy egész hét kellett, hogy odaérjen! – mondta Carlos.
– Én is így tudom. De most már elég a kérdezősködésből! Folytassam a mesét? – kérdezte Luis.
– Igen! – válaszolták kórusban a kisállatok.
Luis még sokáig mesélt a kicsiknek, amit mindenki ámulattal hallgatott. Azonban a kincsről nem tudtak meg többet.
Carlos hazafele bandukolva sokat gondolkodott a kincsen. Mi lehet az? Miért őrzi az öreg lajhár olyan régóta? Miért kellett elrejteni a felfedezők elől? Minél többet járt az esze ezen a kincsen, annál jobban vágyott arra, hogy nekivágjon az útnak, és ő maga találja meg. De egyedül túl lassan haladna, és nem tudna kivel beszélgetni.
Hajnalban, amikor még Carlos testvérei és szülei is aludtak, a kis kapibara felkelt, lábujjhegyen odaosont az egyik közeli fához, letépett fogaival egy nagy levelet és egy vékony, hegyes kis bottal üzenetet karcolt belé: „Kedves Anya, kedves Apa, kedves Testvéreim! Elmentem a barátaimmal megkeresni a kincset, amiről Luis mesélt nekünk. Ígérem, nagyon óvatos leszek! És hozok Nektek is a kincsből! Nagyon szeretlek Titeket! – Carlos”
Carlos nagyon sietett, nehogy bárki meglássa őt. A legnagyobb titokban kellett elmenniük erre a felfedezésre, senki nem láthatta meg őket. Ugyanis nem tervezett egyedül menni. Először Isabelhez, aztán pedig Hugohoz és Milához is elment, a csapat összeállt és mindannyian készek voltak a nagy kalandra.
Azonban bátorságuk és kíváncsiságuk ellenére sem tartották jó ötletnek, hogy felnőtt nélkül induljanak el. Úgy gondolták, hogy Luisnál nincs is jobb jelölt erre a feladatra. Ő ismer minden mesét és legendát, mellette pedig nagyon bölcs is, amivel bizonyára a segítségükre lehet.
A kicsik először némi bizonytalansággal, de felébresztették az öreg tapírt mély álmából. Luis csodálkozva nézett a kis csapatra: bár először ellenezte a gyerekek ötletét, de saját kalandvágya meggyőzte arról, hogy mindenképpen szükség lesz egy felnőttre is. És persze már őt is régóta érdekelte, mi lehet valójában ez a kincs. Így hát Carlos, Isabel, Hugo, Mila és Luis útnak indultak.
Egész nap meneteltek. Az út egyenletes és békés volt. Carlos és Hugo gyorsan kapkodták lábaikat Mila és Isabel után, akik mindig két lépéssel előttük voltak. Luis pedig békésen ballagott a kicsik mögött, hogy szemmel tarthassa őket. Mindannyian lelkesen beszélgettek a kincsről, de legfőképp arról, hogy mi várhat rájuk ezen a kivételes utazáson.
Carlos egy oroszlán bátorságával várta a felfedezésük hátralévő részét. Semmi áron sem fordult volna vissza, nem bánta meg, hogy ilyen kalandba vágott bele legjobb barátaival. Mosolygósan nézelődött, minél többet akart látni és tanulni.
Isabel ide-oda repkedve próbált egy táborhelyet keresni maguknak az estére. Hugo kicsit aggódott a hosszú út és az esőerdő ragadozói miatt. Mila azzal nyugtatta őt, hogy semmi bántódásuk nem lesz, amíg Luis velük van. Luist mindenki ismerte. Még a ragadozók is mély tisztelettel viszonyultak hozzá, hiszen tudták, milyen bölcs és mennyi mindent látott már az esőerdőből.
Hamarosan beesteledett. Isabel talált is egy kedves kis táborhelyet egy alacsony fa lombjai alatt. Ide mindannyian kényelmesen behúzódhattak, és mellette volt elég hely, hogy tüzet rakhassanak és ne fázzanak az éjjel. Carlos és Hugo ágakat gyűjtöttek, Isabel két kovakövet keresett, amellyel tüzet csiholhattak, Mila pedig bogyókat és gyümölcsöket gyűjtött vacsorára. Luis eközben egy kidőlt farönknek támaszkodva pihent – öreg volt ő már ekkora túrákhoz, és kellemesen elfáradt. Elégedetten ücsörgött, és büszke volt a kicsikre.
Miután megvacsoráztak, Luis éppen bele akart volna kezdeni egy rövid altató mesébe, amikor hirtelen meghallottak egy sziszegő hangot. Hugo remegett, Mila és Isabel is ijedten bújtak össze. Carlos védekezően a tukánfióka és a kismajom elé állt, míg Luis kimerészkedett a hatalmas lombkorona alól.
A sziszegő hang egyre csak közeledett. Egyszer csak a szomszéd fa törzséről egy hatalmas, zöldes-barnás kígyó tekergett le. Szemei sárgán világítottak, hosszú nyelvét ki-kidugta két éles szemfoga között. Lekúszott a fáról, és a kis csapat felé közeledett. A kicsik ijedten húzódtak egyre hátrébb, míg Luis próbálta feltartóztatni a kígyót.
– Hát mit keresztek itt? Ennyi kiszállat ész egy öreg tapír! Ész én éppen milyen éhesz vagyok! Nocak! Egy kapibara, egy tukán, egy hangyász ész egy kiszmajom! – sziszegte a gonosz kígyó. Ahogy egyre közelebb ért a többiekhez, már Luis is a kicsikhez húzódott.
– Te mit keresel itt?! – faggatta Luis, és igyekezett minél bátrabbnak hangzani.
– Eszek itt asz én fáim! Eszek itt Esperanza fái!
– Te vagy Esperanza? – kérdezte Carlos.
– Én, igen. De esz mit sze számít nektek! Hamaroszan megeszlek titeket! – Esperanza összetekeredett, és fejével olyan magasra nyújtózott, hogy mindenki apró hangyának tűnt neki.
– Ne bánts minket, kérlek! – lépett egyet előre Carlos. – Mit ártottunk neked? Bántottunk téged?
– Bejöttetek a területemre! – mondta bosszúsan a kígyó.
– Nem tudhattuk, hogy ez a fa a tiéd. Bocsánatot kérünk! Ha akarod, elmegyünk innen!
– Mégisz mit keresztek ti itt asz éjszaka köszepén? Nem kéne otthon lennetek? Ész mit kereszel itt te isz, te öreg tapír?
– Egy kincset keresünk – Isabelbe is visszatért némi bátorság, amint Carlos fejére röppent.
– Kincet? Miféle kincet? – Esperanza mintha egy csapásra elfelejtette volna, hogy az előbb még meg akarta enni a kisállatokat.
– Egy réges-régi kincs. Állítólag egy öreg lajhár őrzi az Aranyváros környékén. De még mi sem tudjuk biztosan – magyarázta el a helyzetet a kígyónak Carlos.
– Esz nagyon érdekesz. Ész mi esz a kinc?
– Nem tudjuk.
– Hogyhogy nem tudjátok?! Pedig már reméltem, megmondjátok! Megeszlek titeket! – a kígyó ismét sunyin közeledett.
– Senki sem tudja, mi az – szólt közbe Luis.
– Nem érdekel, megeszlek titeket! – Esperanza kidugta rózsaszínű nyelvét.
– Ne legyél velünk ilyen gonosz! – ugrott előre Mila.
– Szemmi hasznotok!
– Várj! – kiáltott Carlos. – Lehet, hogy ezt gondolod, de ne egyél meg minket! Otthon várnak a szüleink és a testvéreink! És meg kell találnunk a kincset! Ha nem bántasz minket, és itt maradhatunk éjszaka, hozunk neked a kincsből!
– Miért mondasz ilyet? – a kígyó furcsállotta a kis kapibara javaslatát.
– Mert hiszek benne, hogy mi is lehetünk barátok! – felelte Carlos.
– Barátok? Megőrültél? Egy kígyóval? – sopánkodott Hugo.
– Igen. Semmit sem ártottunk egymásnak. Miért ne lehetnénk barátok? Jobb lenne inkább segíteni egymásnak, mint undokoskodni – magyarázta Carlos békésen.
– Igazad van – helyeselt Isabel, miközben Mila és Luis is bólogattak.
– Én nem barátkoszom – sziszegte.
– De hát miért?
– Hát… Mert nekem még szenki szem akart a barátom lenni – jegyezte meg lekonyuló fejjel, búsan Esperanza.
– Hát itt vagyunk mi! A kedvesség benned is megvan! Leszünk a barátaid! – mosolygott Carlos.
– Tényleg? – Esperanza szemeiben egyszerre felcsillant a remény és tekintete máris kevésbé volt gonosz, mint azelőtt.
A kisállatok egymásra néztek és mindannyian barátságukkal fogadták Esperanzát. Még Hugo is, aki eleinte rettegett a kígyótól. Carlosnak igaza lett, mert a kedvesség tényleg ott bújkált Esperanzában. Még egészen humoros is tudott lenni, ha akart. A kicsik nagyokat nevettek a viccein. Megbeszélték, hogy Esperanza egy darabig elkíséri őket az úton, és várni fog rájuk, ha jönnek visszafele. Még egy kicsit beszélgettek, majd mindannyian lefeküdtek aludni.
Reggel Carlos ébredt fel elsőnek. Megdörzsölte szemeit, ásított egy nagyot, és lassan, kótyagosan felkelt alvóhelyéről. Ahogy körbenézett, rögtön elillant belőle minden álmosság. Isabel helye üres volt! Carlos gyorsan felkeltette a többieket, és mindannyian Isabel keresésére indultak, de hiába… eltelt egy óra, és Isabel még mindig nem került elő. Változtatni kellett a terveiken.
