Normális vagy eltérő? Az idegrendszeri sokféleség szemlélete

Az idegrendszeri sokféleség szemlélete abból indul ki, hogy nem egyformán működünk, és nem minden eltérést kell a „normálishoz” igazítani. A cikk konkrét példákon mutatja meg, hogyan változhat a neurodivergens gyerekek támogatása, ha a viselkedés mögött meglátjuk az egyéni idegrendszeri sajátosságokat.

Képzeljük el a következő szituációkat:

Mi a megoldás a fenti esetekben?

Küldjük el a gyermeket vizsgálatra, kapjon fejlesztést!

Eddig rendben is vagyunk. Megtörténik a vizsgálat, jó esetben megszületik a pontos „diagnózis”: a gyermek ADHD-s, autizmussal élő, diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás, stb. Tegyük fel, hogy meg is kapja a számára szükséges „fejlesztést”. De mi ennek a fejlesztésnek a valódi célja? Elgondolkodtunk-e már ezen akár szülőként, akár szakemberként?

Nekem, 16 éve autizmussal élő kliensekkel rengeteget foglalkozó szakemberként nagyon elgondolkodtató volt egy képzés, melyet Dr. Madarassy Szűcs Anna pszichiáter és Vétek Zsófia pszichológus tartottak 2024 májusában. Mi több: alapjaiban felforgatta az addigi szemléletemet a neurodivergens emberek támogatásáról. Ott találkoztam először a kérdéssel:

Miért akarjuk, hogy „fejlesztve” legyen az a gyerek?

Mert végső soron, kimondatlanul azt szeretnénk, ha normálisan tudna működni, viselkedni. Hogy Gergő üljön szépen a székén, ne beszéljen bele az órába, ne ugorjon fel, ha bármi hirtelen ötlete támad. Csenge bátran menjen oda barátkozni a többi gyerekhez a játszótéren. Bende könnyedén fogadja el, hogy vége a gépidejének.

Valóban várhatjuk-e az ADHD-s Gergőtől, akinek veleszületett idegrendszeri adottsága az impulzivitás és a viselkedésbeli fékek gyengesége, hogy csendben, nyugton üljön a negyedik 45 percben? És ha valami ötlete támad, önmagától képes legyen azt előbb átgondolni és késleltetni a vágya azonnali kielégülését?

Tényleg vágyik-e társaságra az autizmussal élő Csenge, és jól érzi-e magát sok kisgyerek közelében a játszótéren, miközben lehet, hogy veleszületett idegrendszeri adottságai miatt sokkal kevésbé érdeklik őt az emberek? Vagy épp érdeklik, de fogalma sincsen, hogyan kezdjen hozzá a barátkozáshoz.

A szintén autizmussal élő Bende képes-e hirtelen abbahagyni a játékot, miközben veleszületett idegrendszeri adottsága, hogy a végrehajtó funkciói nagyon nehezen képesek a saját gondolatától való eltérésre, az újratervezésre?

Azon a képzésen megértettem, hogy sokszor sajnos az a célunk a fejlesztésekkel, hogy neurotipikussá tekerjük át a veleszületetten neurodivergens gyermeket. Vagyis magyarul: csodálatos idegrendszeri sokszínűséggel születünk és vagyunk jelen mindannyian ebben a világban! Nincs két egyforma ember! Nemcsak azért nincs, mert nem egyformán nevelkedünk fel, hanem azért sincs, mert különböznek a biológiailag adott, behuzalozott, hardver és szoftver szintű adottságaink. Végiggondolhatjuk csak a saját családunkat, barátainkat, ismerőseinket. Találunk-e két egyforma embert? Találunk-e olyat közöttük, aki ebben vagy abban egy kicsit sajátos? Nem hiszem, hogy sokan vagyunk, akik nem.

A neurodiverzitás szemlélete elfogadja ezt az idegrendszeri sokféleségünket. Milyen más, ha úgy gondolkodom egy autizmussal élő embertársunkról, hogy „korlátozott, szűk körű, nem az életkornak megfelelő érdeklődése” van, „mely tárgyában, abnormális intenzitásában abnormális”¹, mint ha azt gondolom, hogy komoly elmélyülésre képes egy-egy őt érdeklő témában és ez hihetetlen örömöt okoz a számára. Milyen érzést kelt bennem, ha azt látom, hogy „ellenáll a változásnak” és mennyivel értem másképp, ha azt látom, hogy nagy-nagy biztonságérzetet nyújt számára az ismerősség, megszokottság.

De mondhatnék ADHD-s példát is. Milyen más, ha úgy tekintek az ADHD-s gyerekemre, tanítványomra, páromra, kollégámra, embertársamra, hogy „napi tevékenységeiben gyakran feledékeny, szétszórt”, mintha úgy, hogy az elméje folyton tele van gondolatokkal és ötletekkel, ennek köszönhető az is, hogy végtelenül kreatív.

Mit tehetek, hogy neuroaffirmatívabb legyek, vagyis elfogadjam az idegrendszeri sokszínűséget?

• Ha egy sajátos vagy számomra nehéz viselkedésével állok szemben, akkor fontos szem előtt tartanom, hogy amit most épp tesz, nem jókedvében teszi. Hanem azért, mert így van behuzalozva, ezt teszi lehetővé számára az idegrendszere.
• Gondolhatok arra is, miben jó a neurodivergens gyerekem, embertársam? Akár jobb, mint én?
• Számba vehetem a saját nehézségeimet, amiben én nem működöm a legjobban.
• Fontos beszélgetnem a neurotipikus gyerekemmel, ha azt hallom, hogy a hülye szinonimájaként használja az autista szót, hogy mit jelent ez valójában.
• Lehetek hétköznapi pszichológus, az egész családomra kiterjesztve csinálhatunk önismereti nevelést. Mire gondolok? Az adódó, mindennapi helyzetekben egyszerűen csak kihangosítjuk, hogy „Te olyan ember vagy, aki szereti előre tudni, mi fog történni.” „Én olyan típusú vagyok, aki szívesen jár össze néhány baráttal, de két óra elég, utána elfáradok és egyedül kell lennem.” „Neked nem könnyű várakozni.” „Fontos Neked, hogy sokféle program legyen, mindig történjen valami érdekes.”

Óriási muníciót adok a gyerekemnek az élethez, ha ilyen önismerettel és elfogadásban nőhet fel! És arról is jó, ha beszélünk otthon, hogy ahol a kis sajátossága nehézséget okoz, hogyan segíthet magán, mit tehet. Szoktam mondani a saját fiamnak: „Tudod, Te és Én jó, ha elfogadjuk, hogy olyanok vagyunk, akiknek nem fog eszünkbe jutni minden fontos dolog, amire szeretnénk emlékezni, mert ezer dolog van mindig a fejünkben. Mindig írjunk emlékeztetőt a telóba a fontos dolgokról!”

Mennyivel jobb érzés egy olyan világban élnünk a mindennapjainkat, ahol nem kell folyton azon szorongani, mikor nem felel meg a viselkedésünk, mikor fog érte valaki furán nézni ránk, bántani, megjegyzést tenni, elutasítani? Az a nagyon jó hírem, hogy ez csak rajtunk múlik! Rajtad, rajta és rajtam. Nagyon fontos minden apró tett, elfogadó fél mondat vagy gesztus a gyerekem, a tanítványom, a párom, a barátom, a kollégám, az akárki felé. A cél egy olyan társadalom, ahol a sokszínűségben rendben levőnek, elfogadhatónak érezheti magát mindenki. Ahol képesek vagyunk a másik embert a saját valójában látni, és nem az egyformaságot keressük körömszakadtáig. Váljunk egy ilyen világ képviselőivé! Én kezdem 🙂

Hivatkozások:

1. DSM-5 – Diagnostic and Statistical Manual of Mentall Disorders, Fitfth Edition. American Psychiatric Association, 2013. / DSM-5 – Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve. Amerikai Pszichiátriai Társaság, 2013.

Tudáspróba · 5 kérdés

Tedd próbára a tudásod!

Öt rövid kérdés az imént olvasottakból.

A kvíz működéséhez engedélyezni kell a JavaScript futtatását.

ⓘ A cikk szakmai tartalmáért a szerző felel. További információ a felelősségi nyilatkozatban.