Pályi Csilla kétgyermekes édesanya és közgazdász, aki érzékenyítő mesekönyveivel olyan nehéz élethelyzeteket dolgoz fel, amelyekről a gyerekekkel sokszor nem könnyű beszélgetni. Eddig négy kötete jelent meg, amelyek a válás, az otthontalanság és a csúfolódás témáit járják körül.
A Két fél is lehet egész? és az Egy fél is lehet egész! az elvált szülők gyermekeinek segít megérteni és feldolgozni a megváltozott családi helyzetet, míg az És engem ki visz haza? az otthontalanság kérdésével foglalkozik. Legutóbbi kötete, az Az te vagy! Hát én mi vagyok? a csúfolódás és a bántó viselkedés témáját dolgozza fel.
Hogyan indult az írói karrierutad, és mikor mutatkoztál be először íróként? Milyen érzés volt kimondani?
Őszintén szólva én a mai napig kicsit furcsán érzem magam attól, ha valaki azt mondja rám, hogy „író”. Nem feltétlenül tartom magam olyan értelemben írónak, mint mondjuk egy nagy regényíró vagy egy olyan szerző, mint például Márai Sándor, akinek egész életében az irodalom volt a hivatása.
Én közgazdászként végeztem, teljesen más területről érkezek, és a történetek tulajdonképpen a gyerekeim mellett, az esti mesélésekből születtek. Aztán egyszer csak lett egy könyvem. Majd kettő, három, négy. Talán ezért is volt először nehéz kimondanom, hogy „író vagyok”. De közben, ha belegondolok, mégiscsak könyveket írok, megjelent négy kötetem, és vannak gyerekek, akik már ismerik a történeteimet. Úgyhogy azt hiszem, ma már elfogadom, hogy ez is én vagyok – még akkor is, ha az „író” szóhoz nekem mindig társul egy kis szerénység és hitetlenkedés.
Van olyan gyerekkori mesekönyved, ami ma is megvan neked? Miért szeretted?
Igen, van. Az egyik, ami különösen kedves emlék számomra, Füzesi Zsuzsa Beszélgetőkönyve. Gyerekként nagyon szerettem, mert nem egyszerűen csak egy mesekönyv volt számomra, hanem az illemszabályokról, a mindennapi viselkedésről és arról szólt, hogyan éljük az életünket, hogyan bánjunk egymással. Játékos formában tanított olyan dolgokra, amelyek akkor még természetes részei voltak a mindennapoknak. Talán most, hogy én is gyerekeknek írok, még inkább értem, milyen nagy hatása lehet egy könyvnek egy gyerek életében. Vannak történetek, amelyeket egyszerűen elolvasunk, és vannak olyanok, amelyek valahogy velünk maradnak. Nekem ez a könyv pont ilyen volt.
Miért pont a mesét választottad az önkifejezésre?
Mindig is volt bennem egy nagyon erős kreatív oldal. Szerettem történeteket kitalálni, írni, alkotni, csak sokáig nem gondoltam arra, hogy ebből egyszer könyv is lehet. A mese pedig természetesen jött az életembe a gyerekeim miatt. Rengeteget meséltem nekik, sokszor fejből, és közben azt vettem észre, hogy olyan történetek születnek, amelyek nemcsak szórakoztatnak, hanem valamilyen fontos élethelyzetről is beszélnek.
A mese egy nagyon különleges forma, mert egy nehéz témát is közel lehet hozni a gyerekhez úgy, hogy közben nem érzi azt, hogy tanítják vagy kioktatják.
És nekem pont ez tetszett benne: hogy egy történeten keresztül lehet érzésekről, problémákról és olyan dolgokról beszélni, amelyeket egyébként sokszor nehéz lenne kimondani.
Volt olyan pillanat, amikor eldőlt, hogy egy fejből elmondott mesédből könyv lesz, nem csak esti mese?
Nem egyetlen konkrét pillanat volt, amikor felkeltem, és azt mondtam, hogy akkor most könyvet fogok írni. Inkább fokozatosan alakult ki bennem. A gyerekeimnek nagyon sokat meséltem fejből, és egy idő után azt vettem észre, hogy egyre több olyan történet születik, amelyeknek van valamilyen üzenete, és amelyekről utána beszélgetni is lehet. Ekkor kezdtem el azt érezni, hogy ezek talán nemcsak nekünk fontos történetek. Lehet, hogy más gyereknek és más szülőnek is segítséget jelenthetnének. Tulajdonképpen innen indult a Beszélgetőmesék gondolata: egy történet, ami elindít valamit a gyerekben, és közben legyen lehetőség arra is, hogy erről a szülővel beszélgessen.
Ki volt az első ember, aki azt mondta, hogy ez egy igazán jó könyv lehet?
Több ismerősömnek, családtagomnak és barátomnak is megmutattam a történeteket, és szerencsére nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam. Többen is azt mondták, hogy ebből tényleg lehetne egy jó könyv. Ez nekem akkor nagyon sokat jelentett, mert eleinte nem voltam benne biztos, hogy van-e helye ezeknek a történeteknek családok könyvespolcain. Jó érzés volt, hogy mások is meglátták bennük azt, amit én. Tulajdonképpen ezek a visszajelzések adták meg azt a bátorságot, hogy el merjek indulni velük.
Emlékszel arra a pillanatra, amikor először vetted kézbe a saját könyvedet?
Igen, emlékszem rá. A gyerekekkel voltam, amikor először a kezünkbe vehettük a könyvet. Az, hogy ott állunk együtt, fogjuk a saját könyvemet, és közben látom a szemükben, hogy mennyire büszkék rám, egy nagyon felemelő pillanat volt.
Addig ez az egész egy ötlet, egy történet és rengeteg munka volt, de abban a pillanatban vált igazán valóságossá. És talán azért is volt ennyire különleges, mert az egész történet tulajdonképpen velük kezdődött. Ezt a pillanat felejthetetlen.
Van olyan mondat a könyveidben, amire különösen büszke vagy?
Van több olyan mondat is, ami közel áll hozzám, és sok olyan is bekerül a könyveimbe, amit valamilyen formában a gyerekeimmel való mindennapi életből hozok. Amiket nekik is mondok, vagy amiket ők mondanak nekem.
Van például egy, ami különösen sokat jelent nekem, amikor a gyerekeimtől hangzik el: „Én is olyan szeretnék lenni, mint te.”
Ez egy anyának nagyon sokat jelent, és valamilyen formában ezek az érzések is visszaköszönnek a könyveimben.
Számomra egyébként nem feltétlenül a szép hangzás a legfontosabb, hanem inkább az, amikor egy olvasó azt mondja: „Ezt pontosan így érzem én is.” Vagy amikor egy szülő meséli, hogy a könyv után olyan dologról kezdett beszélgetni a gyerekével, amiről addig nem tudtak. Ezek a visszajelzések sokkal többet jelentenek nekem, mint az, hogy egy mondat önmagában mennyire különleges.
Volt olyan téma vagy jelenet a könyveidben, amiről nehéznek érezted az írást?
Igen, több ilyen is volt, sőt igazából szinte mindegyik téma érzékenyen érintett valamilyen szempontból. Volt olyan élethelyzet, amivel mi is találkoztunk, ezért ezekről nem teljesen kívülállóként írtam.
Amikor az ember személyesen kapcsolódik egy témához, sokkal jobban érzi annak a súlyát.
De közben arra is figyelni kell, hogy mindez egy gyerek számára befogadható maradjon. Számomra az volt a legfontosabb, hogy őszintén beszéljünk arról is, ami nehéz, de a történet végén legyen valami kapaszkodó a gyerek számára. Hogy ne csak a problémával találkozzon, hanem azt is érezze, hogy nincs egyedül a gondolataival, és lehet ezekről a nehéz témákról beszélni.
Mit gondolsz, miért fontos, hogy egy mese egyértelmű legyen?
Azért tartom fontosnak az egyértelműséget, mert olyan témákról írok, amelyek a gyerekek valódi életében is jelen vannak. Szeretném, hogy egy gyerek felismerje, ha valami hasonló történik vele, és legyen egy kapaszkodója ahhoz, hogy megértse, mi zajlik benne vagy körülötte.
Persze ez nem azt jelenti, hogy mindent szájbarágósan kell elmondani. Inkább azt, hogy számomra fontos, hogy a történet üzenete érthető legyen és közel álljon a gyerek világához. Azt gondolom, hogy ma, a modern technológia világában a meseolvasás és talán a mesék feldolgozása is változik. A gyerekek egészen más ingerek között nőnek fel, mint mi annak idején. Sokkal több információ, kép és digitális tartalom veszi körül őket, ezért nekünk is érdemes megkeresnünk azokat a formákat, amelyekkel az ő világukhoz tudunk kapcsolódni.
Ezért próbálok olyan meséket írni, amelyek maiak, érthetőek és a gyerekek valóságához kapcsolódnak, miközben ugyanúgy megmarad bennük az, amiért a mese mindig is fontos volt: hogy elindítson bennünk valamit, és beszélgetést teremtsen.
Te hogyan tekintesz erre a kettősségre: elsősorban irodalmat alkotsz, vagy inkább egy pszichológiai segédeszközt hozol létre?
Én elsősorban mesét írok. Nem vagyok pszichológus, és nem is szeretném a könyveimet terápiás eszközként meghatározni. Ami számomra fontos, hogy a történetek ne csak egy szép mesét jelentsenek a gyereknek, hanem segítsenek neki valamire rákérdezni, valamit felismerni vagy akár kimondani.
Ezért kerültek a könyvekbe kérdések, feladatok is. Nem az a célom, hogy a könyv megmondja a gyereknek, mit kell gondolnia vagy éreznie. Inkább szeretnék neki és a szülőnek egy lehetőséget adni arra, hogy elinduljon közöttük egy őszinte beszélgetés. Ha egy mese után egy gyerek olyan dolgot is elmond a szüleinek, amit egyébként nehezen tudott volna megfogalmazni, akkor úgy érzem, hogy a történet elérte azt, amiért megszületett.
Milyen egy jó felolvasás? A gyerekek könnyen megnyílnak ezeken az alkalmakon?
Egy jó felolvasás akkor működik igazán, amikor nem csak én beszélek, hanem a gyerekek is aktívan bekapcsolódnak. Kérdeznek, hozzászólnak, elmondják, hogy ők mit gondolnak egy-egy történetről vagy szereplőről.
És igen, azt tapasztalom, hogy nagyon könnyen meg tudnak nyílni.
Néha egészen meglepő és váratlan válaszokat kapunk tőlük, amelyekre mi sem számítunk. Ezek sokszor a jelen lévő tanároknak is fontos visszajelzést adnak, mert egészen váratlan gondolatokat vagy érzéseket hallhatnak a gyerekektől.
Én ezért ezeket az alkalmakat nem egyszerű felolvasásként élem meg, hanem egy közös élményként, ahol a mese elindít egy beszélgetést, és a gyerekek is alakítják, merre megy tovább.
Mi a leggyakoribb kérdés, amit megkapsz tőlük?
Talán a leggyakoribb kérdés, hogy ,,Mikor jöttök legközelebb felolvasást tartani?” Ez mindig nagyon jó érzés, mert azt mutatja, hogy élvezték az alkalmat, és szívesen találkoznának velünk újra. Sokszor már a felolvasás végén ezt kérdezik, ami az egyik legszebb visszajelzés, amit kaphatunk.
Mondott már gyerek olyat, amire egyáltalán nem számítottál? Hogyan reagáltál?
Igen, volt egy nagyon megható pillanat az egyik felolvasás során. Az egyik feladatnál azt kérdeztem a gyerekektől, hogy miért nem mondják el, ha csúfolják vagy bántják őket. Az egyik kisgyerek azt mondta, hogy azért, mert úgy érzi, senkit nem érdekel, mi van vele. Ez nagyon megérintett. Azt szerettem volna, hogy érezze: itt igenis számít, amit mond, és fontos, hogy merjen segítséget kérni, ha valami bántja. Végül az egész osztállyal megöleltük, és kimondtuk, hogy ez egy olyan közösség, ahol bárki elmondhatja, ha valami nincs rendben.
Nagyon megható pillanat volt, én biztosan sokáig emlékezni fogok rá.
Mit érzel, amikor arra gondolsz, hogy a könyveid számos élethelyzeten átsegítenek felnőtteket és gyerekeket egyaránt?
Ez egy nagyon felemelő és megható érzés. Amikor megírok egy történetet, még csak én tudom, mi van mögötte, milyen érzésekből és gondolatokból született. Aztán egyszer csak eljut egy másik családhoz, ahol már egy teljesen más élethelyzetben találkoznak vele.
Nagyon sokat jelent, amikor egy szülő visszajelez, hogy a könyv segítségével könnyebb volt valamiről beszélgetnie a gyermekével, vagy hogy egy nehéz helyzetben kapaszkodót adott nekik. Ilyenkor érzem igazán, hogy ezeknek a történeteknek van helyük és jelentőségük.
Mit üzensz nekik?
Azt, hogy nem kell félni attól, ha egy mese egy nehéz érzést érint. Ha valami változás vagy nehézség van jelen a gyerek életében, attól még nem lesz kisebb, ha szőnyeg alá söpörjük. Sőt, sokszor éppen egy mese adhat egy biztonságos kiindulópontot ahhoz, hogy szóba kerüljön. Nem kell mindent egy este alatt megbeszélni, és a szülőnek sem kell minden kérdésre tökéletes választ adnia. Már az is nagyon sokat jelent, ha a gyerek érzi, hogy bármiről beszélhet a szüleivel, és meghallgatják őt.
Mi történik, ha a gyerek olyat kérdez, amire a szülő nem tudja a választ vagy nem akar válaszolni?
Teljesen rendben van azt mondani egy gyereknek, hogy „Nem tudom.” Nem gondolom, hogy szülőként minden kérdésre tudnunk kell a választ. Lehet együtt gondolkodni, és azt mondani: „Erre most nem tudom a választ, de nézzük meg együtt.” Ez sokkal jobb, mint kitalálni valamit csak azért, hogy legyen egy válaszunk.
És persze vannak olyan kérdések is, amelyekre a szülő nem szeretne válaszolni. Ilyenkor is lehet őszintén, a gyerek életkorának megfelelően elmondani, hogy erről most nem szeretnénk beszélni. A legfontosabb, hogy a gyerek merjen kérdezni, és soha ne érezze azt, hogy egy kérdésével rosszat tett.
A gyerekeid mit szólnak ahhoz, hogy anya könyveket ír?
A gyerekeim nagyon büszkék arra, hogy könyveket írok. Nagyon jó érzés, amikor látom rajtuk, hogy büszkék arra, amit csinálok. Közben pedig ők adják a legőszintébb kritikát is, mert ha valami nem tetszik nekik, azt biztosan megmondják.
Gyakran adnak hangot a véleményüknek?
Igen, elolvassák, és nagyon szeretem hallani a véleményüket. Ők nem udvariasságból mondják, hogy valami jó. Ha tetszik nekik, megmondják, ahogy azt is, ha valami nem tetszik. Ráadásul ők teljesen más szemmel nézik a történeteket, mint egy felnőtt. Olyan dolgokat is észrevesznek, amelyek nekem írás közben eszembe sem jutottak.
Segítettek valamiben – ötlettel, névvel, egy mondattal?
Abban biztosan nagyon sokat segítenek, hogy rengeteg inspirációt adnak. Gyakran együtt gondolkodunk a történeteken, és nagyon szeretnek a folyamat részesei lenni.
Megmutatom nekik az ötleteket, a készülő történeteket és a róluk mintázott grafikákat is.
Ha valamelyik grafika nem tetszik nekik, azt őszintén megmondják, és ilyenkor a grafikusok módosítanak is rajta. Szeretem, hogy ennyire bevonódnak, mert így számukra is különleges élmény látni, hogyan lesz egy ötletből végül valódi könyv.
Mi lesz a következő könyved témája?
A következő két könyv témája már körvonalazódott, de erről egyelőre nem szeretnék túl sokat elárulni. Most is olyan témákat szeretnék feldolgozni, amely sok gyereket és családot érint, és amiről fontosnak érzem, hogy beszéljünk. Számomra az a legfontosabb, hogy a történet ne csak egy mese legyen, hanem valami olyat adjon a gyerekeknek, amiről utána beszélgetni is lehet. A Beszélgetőmesékben ezt szeretném tovább vinni: egy olyan történetet írni, amely közel áll a gyerekek világához, és közben segít nekik megérteni és kimondani azt, amit éreznek.
