Portréinterjúnk első részében megismerhettük Pályi Csillát, és azt is, hogyan születtek meg a Beszélgetőmesék. Szó esett egy felolvasásról is, ahol egy kisgyerek azt mondta, azért nem szól, ha csúfolják, mert úgy érzi, senkit nem érdekel, mi van vele. Interjúsorozatunk második része ehhez a témához kapcsolódik, és egyetlen könyvről szól: az Az te vagy! Hát én mi vagyok? című beszélgetőmeséről.
Mi indította el benned Alex történetét, és miért éppen a gyógycipő köré építetted a csúfolás helyzetét?
Szerettem volna megmutatni, hogy egy gyerek számára egy-egy bántó mondat sokkal mélyebbre mehet, mint ahogy azt a felnőttek gondolnák. A gyógycipő pedig egy olyan szimbolikus elem a történetben, ami igazából bármi más is lehetne, ami miatt egy gyereket csúfolhatnak vagy kirekeszthetnek. Bár a történet végén Alex kap egy menő edzőcipőt, számomra nem maga a cipő a lényeg, hanem az, amit jelképez: hogy nem kell megváltoztatnunk magunkat azért, hogy elfogadjanak bennünket. Alex történetén keresztül ezt szerettem volna megmutatni a gyerekeknek.
Mi volt a legfontosabb üzenet, amelyet Alex történetén keresztül szerettél volna átadni a gyerekeknek?
Talán az, hogy attól, hogy valakinek megvan az ereje, hogy bántson minket, még nem lesz igaza. És nagyon fontosnak tartom, hogy merjünk szólni, ha valami vagy valaki bánt. Nem kell egyedül megküzdenünk vele, segítséget kérni nem gyengeség, hanem bátorság.
Ráadásul egy mese szereplőjén keresztül könnyebb beszélni a saját érzéseinkről, mint közvetlenül. Mert a mese segít, hogy egy kicsit kívülről tudjunk ránézni arra, ami velünk történik. Egy gyerek könnyen mondhatja azt, hogy „Alex biztosan nagyon szomorú volt”, miközben valójában lehet, hogy a saját érzéseiről beszél. A mese egyfajta biztonságos távolságot teremt, így könnyebb lehet megfogalmazni olyan érzéseket és gondolatokat, amelyekről közvetlenül még nehéz beszélni.
A mesében Alex hamar elmondja az édesanyjának, mi történt. Mit javasolnál a szülőknek: hogyan építhetnek biztonságos, értő közeget, amelyben a gyermek megnyílhat?
A legfontosabb talán az, hogy ne csak akkor kérdezzük meg a gyereket, amikor már látjuk, hogy baj van. Legyen természetes része a mindennapoknak, hogy beszélünk arról, kivel mi történt, mit érzett, minek örült vagy éppen mi bántotta. És amikor megoszt velünk valamit, próbáljunk elsőként nem megoldani, hanem meghallgatni. Sokszor a gyereknek nem azonnali tanácsra van szüksége, hanem arra, hogy érezze: „Anya, apa itt van, elmondhatom neki.”
Milyen apró jelekből veheti észre egy szülő, hogy a gyermeke rossz élményt cipel, még akkor is, ha azt mondja: „semmi baj”?
Érdemes figyelni a változásokat. Ha egy korábban vidám, nyitott gyerek hirtelen csendesebb lesz, nem akar iskolába menni, megváltozik az alvása vagy a hangulata, esetleg olyan dolgokat sem szeretne már csinálni, amiket korábban élvezett.
Ezek önmagukban természetesen nem jelentik azt, hogy biztosan csúfolják, de jelzések lehetnek arra, hogy valami történt.
A szülőnek emellett jól kell kérdeznie. Nem feltétlenül az a legjobb kérdés, hogy „Mi történt ma az iskolában?”, mert erre nagyon könnyű azt válaszolni, hogy „semmi”. Sokkal inkább a hétköznapi beszélgetésekből érdemes elindulni. Például: „Mi volt ma a legjobb dolog?”, „Volt valami, ami rosszul esett?”, vagy „Ha most egy dolgot megváltoztathatnál a mai napodból, mi lenne az?” És közben hagyni kell időt a válaszra. Nem baj, ha a gyerek nem azonnal kezd el beszélni.
És mit tehet akkor a szülő, ha kiderül, hogy az ő gyermeke a csúfolódó?
Elsőként ne bélyegezze meg a gyereket azzal, hogy „te egy rossz, bántó gyerek vagy”. Érdemes megérteni, mi áll a háttérben (sokszor magukat a gúnyolódokat is valami bántalom érte), de közben egyértelművé tenni, hogy másik ember megbántása nem elfogadható. Hiszen lehet, hogy olyan sebeket ejtünk rajta, amit a másik fél még évekkel később is magával cipel. A gyereknek meg kell tanulnia felelősséget vállalni azért, amit tett, és azt is, hogyan tudja helyrehozni, amit lehet.
Szerinted mi az az egy mondat, amit soha ne mondjunk egy olyan gyereknek, akit feltehetően bántanak?
„Ne foglalkozz vele, csak viccelődött.” Lehet, hogy a másiknak tréfa volt, amit mondott, de ha a gyereknek fáj, akkor az érzése megkérdőjelezhetetlenül valódi.
Mi az az egy mondat, amelyet viszont mindenképpen jó lenne hallania?
„Elmondhatod nekem, mi történt. Itt vagyok, meghallgatlak, és együtt kitaláljuk, mit tehetünk.” Szerintem egy gyereknek az egyik legfontosabb érzés az, hogy nincs egyedül a problémájával. És ez az egész történet egyik legfontosabb üzenete is.
