A Dzsungel könyve hangoskönyv közös hallgatása egy édesanyában a gyerekkorról és a szülői jelenlétről is gondolatokat ébresztett. Személyes beszámolója megmutatja, hogyan fogadták a gyerekek Maugli társait, és miért inkább egy délutáni pihenőhöz vagy egy még nem álmos estéhez illik náluk ez a kalandos mese.
Van valami különös abban, amikor egy mese nemcsak történet, hanem egy kicsit tükör is. Amikor nemcsak hallgatjuk, hanem közben magunkra ismerünk benne – egy-egy mondatban, egy helyzetben, egy érzésben. A Mesés hangoskönyvek – A dzsungel könyve nálunk nem csak egy újabb esti mese lett, hanem valami, ami csendben, észrevétlenül bennem is elindított gondolatokat. Mert Maugli története… valahol minden gyerekről szól. És egy kicsit rólunk, szülőkről is.
Az első alkalommal csak kíváncsiságból indítottuk el. Nem tudtam, mire számítsak. Egy újabb mese? Egy praktikus megoldás egy fáradt estére? Aztán hirtelen ott találtuk magunkat a dzsungel közepén. Nem túl hangosan, nem túl gyorsan – pont úgy, hogy bele lehessen simulni. A narrátor hangja megint az a fajta volt, amitől a gyerekek közelebb bújnak, és amitől én is lelassulok. Mintha valaki egy pillanatra átvette volna a mesélés terhét, de közben minden megmaradt abból, ami igazán fontos: az együttlét, a figyelem, a közös élmény.
Ahogy hallgattuk, azon kaptam magam, hogy nemcsak a gyerekeket figyelem, hanem Maugli történetét is egészen más szemmel nézem. Egy kisfiú, aki keresi a helyét két világ között. Tanulja a szabályokat, próbál megfelelni, hibázik, újrakezdi. Ismerős, ugye?
Pont ilyen a gyerekkor is. A gyerekeink nap mint nap tanulják a saját „dzsungelük” törvényeit: hogyan kell viselkedni, mit szabad és mit nem, hogyan lehet barátkozni, hogyan kell kiállni magukért. És közben mi ott vagyunk mellettük – néha, mint Balu, aki játékosan tanít, néha, mint Bagira, aki csendben figyel és vigyáz.
A szereplők is hamar életre kelnek. A gyerekek gyorsan megtalálták a kedvenceiket: Balu, aki egyszerre vidám és tanító, Bagira, aki biztonságot ad, és persze Sír Kán, akitől egy kicsit lehet félni, de éppen csak annyira, hogy beleférjen a mesébe. És közben észrevétlenül tanulnak. Megtanulják, hogy a világ nem fekete-fehér. Hogy vannak helyzetek, amikor dönteni kell. Hogy a bátorság és a félelem sokszor kéz a kézben jár.
Anyaként ez a könyv megengedte, hogy egy kicsit megálljak. Egy olyan estét, amikor nem kellett „jól teljesítenem”. Nem kellett azon gondolkodnom, hogyan meséljek, milyen hangon, mennyire dramatizálva. Csak ott voltam velük. Figyeltem az arcukat, a reakcióikat, az apró összenézéseket egy-egy jelenetnél. És közben eszembe jutott valami fontos: nem az számít, hogy mindig én mondom-e a mesét. Hanem az, hogy ott vagyok. Hogy jelen vagyok. És néha ez a legnagyobb ajándék, amit adhatunk.
A Dzsungel könyve más, mint a klasszikus altatómesék. Van benne izgalom, feszültség, egy kis világmegismerés is.
De ha jól van elmesélve – megfelelő tempóval, nyugodt hangon –, akkor mégis lecsendesít. Nálunk inkább azokhoz az estékhez illik, amikor még van egy kis energia a nap végén, vagy délután, amikor jól esik egy közös „mesehallgatós pihenő”. Egy átmenet a rohanás és a nyugalom között.
Ami igazán meglepett, hogy nem csak a gyerekek vitték tovább a történetet. Én is. Mert Maugli története nem zárul le a könyv végén. Valahogy velünk marad. Egy-egy helyzetben eszembe jut, egy-egy gyerekreakcióban visszaköszön. És ilyenkor újra és újra rájövök: mennyire fontos, hogy a gyerekeink megtalálják a saját helyüket. A saját „dzsungelükben”.
A Mesés hangoskönyvek – A dzsungel könyve így számomra nem csak egy kalandos történet lett. Hanem egy halk emlékeztető. Arra, hogy a gyerekeink épp tanulják a világot, és mi ott vagyunk mellettük. Néha hangosan, néha csendben, néha mesélve… néha csak hallgatva. Talán ez a legfontosabb, hogy ott vagyunk. És ez így van jól.
